KIÉ A KORONA?
John PA Ioannidis: HOGYAN VÁLTOZTATJA MEG A TUDOMÁNY NORMÁIT A VILÁGJÁRVÁNY - fordította dr. Letoha Tamás
"Amikor a tudomány alapvető értékeit, mint a szkepticizmust és az érdeknélküliséget sutba dobják a politikai hadviselés elősegítésére, aminek semmi köze a tudományos módszertanhoz."
A múltban gyakran vágytam arra, hogy egy napon mindenki szenvedélyesen, izgatottan viszonyuljon a tudományos kutatásokhoz. Óvatosabbnak kellett volna lennem azzal kapcsolatban, hogy pontosan mit is kívánok. A COVID-19 világjárvány és a járványra adott válaszok által okozott krízis világszerte emberek milliárdjait tette a tudományok iránt rendkívül érdeklődővé. A tudomány nevében meghozott döntések alapvetően befolyásolták hozzáállásunkat az élethez, halálhoz és alapvető szabadságjogainkhoz. Az élet minden aspektusára hatással volt a tudomány, ahogy a tudományértelmező tudósok, és azok is, akik a politikai hadviselés kontextusában a saját tudomány-értelmezéseik alapján intézkedéseket vezetnek be.
A tudományok iránti új, tömeges, felfokozott érdeklődéssel kapcsolatos egyik probléma az, hogy a legtöbb ember, beleértve a nyugati embereket is, soha nem találkozott korábban a tudományos módszertan alapvető normáival. A közösségiség, az univerzalizmus, a pártatlanság és a szervezett szkepticizmus Merton-féle normái (l. pl. https://www.panarchy.org/merton/science.html) sajnos soha nem kerültek fősodorba az oktatásban, a médiában, sőt a tudományos múzeumokban és a tudományos témájú tévéfilmekben sem.
A járvány előtt az adatok, protokollok és felfedezések ingyenes megosztása korlátozott volt, veszélyeztetve a tudományos módszertan alapjául szolgáló közösségiséget. Széles körben elfogadottá vált, hogy a tudomány nem univerzális, hanem az egyre hierarchikusabb elit, a szakértők kisebbségének birodalma. Elképzelhetetlenül nagy pénzügyi és egyéb érdekek, valamint hasonló nagyságrendű érdekkonfliktusok keletkeztek a tudományok közvetlen szomszédságában – és mindezzel a pártatlanság normája is elmaradt.
Ami a szervezett szkepticizmust illeti, azt az akadémiai szentélyeken belül nem sikerült túl jól eladni. Még a tudományosan legmagasabbra értékelt folyóiratok is gyakran torzításokkal és meglehetős nyakatekertséggel mutatták be az eredményeket. A tudományos felfedezések szélesebb kör számára történő terjesztése pedig nagyrészt arra fókuszált, hogy mit lehet eltúlozni egy-egy kutatással kapcsolatban, nem pedig a kutatási módszerek merev szigorára és az eredmények eredendő bizonytalanságra.
A járvány előtt a tudományos körökben a módszertani normák elhanyagolását sokan csak cinikusan ismerték el, ennek ellenére – vagy talán éppen ezzel dacolva – megszaporodtak a közösségiségért, az univerzalizmusért, a pártatlanságért és a szervezett szkepticizmusért küzdő hangok.
A reformátorokat gyakran látták és láttatták úgy, hogy valamiféle erkölcsi fölényt képviselnek, annak ellenére, hogy befolyásos pozíciókig közülük csak kevesen jutottak el. A biomedicinától a pszichológiáig széles körben jelentkező, számos tudományos területet érintő kutatásreprodukálhatósági válság lelkiismereti önvizsgálatot, majd az átláthatóság fokozására tett erőfeszítéseket eredményezett, beleértve a nyers adatok, protokollok és kódok megosztását. Az akadémiai szcénán belüli egyenlőtlenségeket egyre inkább felismerték és ezek orvoslásra mozgalmak is indultak. Sokan voltak fogékonyak a reformkezdeményezések iránt.
A véleményekre alapozó szakértőket (bár továbbra is meghatározóak maradtak a befolyásos bizottságokban, szakmai társaságokban, jelentősebb konferenciákon, finanszírozási testületekben és a rendszer más hatalmi csomópontjaiban) sűrűn érte bizonyítékokon alapuló kritika. Megszaporodtak az érdekellentétek átláthatóbbá tételét és hatásuk minimalizálását célzó erőfeszítések, bár a legtöbb tudományos vezető, különösen az orvostudományban, továbbra is érdekellentétben maradt.
Egy virágzó tudósközösség a szigorú módszerekre, az elfogultságok, előítéletek megértésére és hatásuk minimalizálására összpontosított. A metakutatás, azaz a kutatások kutatása, széles körben elismert lett. Remélhető volt tehát, hogy a járványválság elősegítheti a további pozitív változást. Valóban történt változás – de talán a lehető legrosszabb irányba.
A pillanatnyilag leghevesebb nyilvános tudományos vita – vagyis hogy a COVID-19 vírus a természetes evolúció eredménye avagy egy laboratóriumi baleset – könnyen megoldható lett volna a közösségiség (ami az eredeti Merton-féle szóhasználatban „kommunizmus”) minimális kínai megnyilvánulásával: a Vuhani Virológiai Intézet laborkönyveinek megnyitása azonnal enyhítette volna az aggodalmakat. Nyitottság hiányában – továbbra sem tudható, hogy pontosan milyen kísérleteket végeztek – a laboratóriumi szivárgás elméletei gyötrően hitelesek maradnak.
Személy szerint én még nem akarom a laboratóriumi szivárgás elméletet – ami nagy csapás lenne a tudományos világra – domináns magyarázatnak tekinteni. Ha azonban a teljes nyilvános adatmegosztás még egy milliók halálát és milliárdok szenvedését érintő kérdés esetén sem valósulhat meg, akkor milyen remény van a jövőben a tudományos átláthatóságra és a megosztási kultúrára? Bármi legyen is a vírus eredete, a korábban elfogadott normák betartásának megtagadása hatalmas károkat okozott.
A járvány látszólag egyik napról a másikra a tudományos univerzalizmus ijesztő új formájához vezetett. Mindenki a COVID-19-tudománnyal foglalkozott, vagy legalábbis megjegyzést fűzött hozzá. 2021 augusztusáig 330000 tudományos publikáció jelent meg a COVID-19-ről, nagyjából egymillió különböző szerző bevonásával. Egy elemzés kimutatta, hogy a tudósok által elismert 174 tudományág mindegyikében publikál valaki a COVID-19-ről: 2020 végéig csak az autógyártásban nem publikáltak tudósok a COVID-19-ről. Aztán 2021 elejére már a járműgyártásban dolgozó mérnökök is elmondták a véleményüket...
Első látásra ez a jelenség az interdiszciplináris tehetségek példátlan mozgósítása volt. Ennek a munkának a nagy része azonban gyenge minőségű volt, gyakran rossz, és néha nagyon félrevezető. Sok ember, aki nem rendelkezik a témában szakértelemmel, egyik napról a másikra szakértővé vált, és nagy határozottsággal mentette meg a világot. Ahogy ezek a hamis szakértők megszaporodtak, a bizonyítékokon alapuló megközelítéseket – például a randomizált vizsgálatokat és a pontosabb, elfogulatlan adatok gyűjtését – gyakran elutasították, mint helyteleneket, túl lassúakat és károsakat. A megbízható tanulmánytervek lenézését, elutasítását még ünnepelték is.
Sok nagyszerű tudós dolgozott a COVID-19-en. Csodálom a munkájukat. Hozzájárulásuk sok mindenre megtanított minket. Hálás vagyok a sok rendkívül tehetséges és jól képzett fiatal kutatónak, akik megfiatalítják idősödő tudományos munkaerőnket. Megkérdőjelezhetetlen hitelességű tudósok ezrei mellett azonban még verdefényes szakértők érkeztek megkérdőjelezhető, irreleváns vagy egyáltalán nem létező bizonyítványokkal, valamint megkérdőjelezhető, irreleváns vagy nem létező adatokkal. A közösségi és a mainstream média segített létrehozni ezt az újfajta szakértőt. Bárkire, aki nem volt epidemiológus vagy egészségpolitikai szakember, hirtelen epidemiológusként vagy egészségpolitikai szakemberként hivatkoznak olyan riporterek, akik gyakran keveset tudtak ezekről a területekről, mégis azonnal tudták, melyik vélemény IGAZ.
Ezzel szemben Amerika legjobb epidemiológusainak és egészségpolitikai szakembereinek némelyikét tudatlannak, alulinformáltnak, illetve veszélyesnek bélyegezték meg azok az emberek, akik úgy gondolták, hogy alkalmasak a tudományos véleménykülönbségek összegzésére, anélkül, hogy megértenék a szóban forgó módszertant vagy adatokat.
A pártatlanság súlyos csorbát szenvedett. A múltban az érdekvezérelt szereplők többnyire megpróbálták elrejteni az agendájukat. A járvány idején ugyanezek az ellentmondásos entitások hősökké avanzsáltak. A Big Pharma cégek például egyértelműen hasznos gyógyszereket, vakcinákat és egyéb orvoslásban használatos szereket, életmentő eszközöket állítottak elő, ahogy az is közismert volt, hogy a múltban és a jelenben is a nyereség a tevékenységük fő mozgatórugója. A Big Tobaccoról köztudott, hogy évente sok millió embert öl meg, és folyamatosan félrevezet régi és új, egyaránt káros termékeinek népszerűsítése során. A járvány idején azonban gyakran szentségtörésnek tekintették, ha a hatékonyságról és a nemkívánatos eseményekről bárki jobb minőségű, hitelesebb bizonyítékok szükségességéről beszélt.
Ez a „tudomány védelmében” elutasító, tekintélyelvű megközelítés sajnos fokozhatta a vakcinázással kapcsolatos tétovázást és erősíthette a vakcinaellenes mozgalmat, elpazarolva ezzel egy egyedülálló lehetőséget, amelyet a COVID-19 vakcinák fantasztikusan gyors kifejlesztése teremtett meg. Még a dohányipar is javított a megítélésén: a Philip Morris lélegeztetőgépeket adományozott a vállalati felelősségvállalás jegyében, az életmentés érdekében – a dohánytermékek okozta háttérbetegségek miatt a COVID-19 által halálos veszélyben lévők számához képest elenyésző mértékben.
Más, potenciálisan érdekkonfliktusban lévő szervezetek lettek az új társadalmi szabályozók, nem pedig a korábban már szabályozás alá vontak. A Big Tech vállalatok – melyek ezer milliárd dollárnyi kumulatív piaci értéknövekedésre tettek szert az emberi élet virtuális átalakításából a lezárások során –, hatékony cenzúrázó mechanizmusokat és alkalmazásokat fejlesztettek ki, amelyek torzították a felhasználók számára platformjukon elérhető információkat. Azok a tanácsadók, akik dollármilliókat kerestek a vállalati és kormányzati tanácsadói piacon, rangos pozíciókat, hatalmat és nyilvános elismerést kaptak, míg az érdekkonfliktus nélküli tudósok, akik pro bono dolgoztak, de merték megkérdőjelezni az uralkodó narratívát, ellentmondásosnak tűntek. A szervezett szkepticizmust a közegészségre jelentett veszélyként tűntették fel. Összeütközés alakult ki két megközelítés, a tekintélyelvű közegészségügy és a tudományos módszertan között - és a tudomány veszített.
Az őszinte, folyamatos kérdésfeltevés és az alternatív utak feltárása elengedhetetlen a jó tudományhoz. A közegészség tekintélyelvű (azaz a részvételivel ellentétes) változatában az ilyen tevékenységeket árulásként, dezertálásként értékelték. A domináns narratíva az lett, hogy „háborúban állunk”. Háború idején mindenkinek követnie kell az utasításokat. Ha egy szakasznak jobbra kell mennie, ennek ellenére néhány katona mégis megvizsgálja a bal oldali lehetőségeket, akkor dezertőrként lelövik őket. A tudományos szkepticizmust kérdés nélkül le kellett lőni. A parancsok egyértelműek voltak. Ki adta ki ezeket a parancsokat?
Ki döntött úgy, hogy az ő véleménye, szakértelme és érdekkonfliktusai legyenek mérvadóak? Nem egyetlen személyről van szó – nem egy őrült tábornok, megvetendő politikus vagy aljas diktátor művéről beszélhetünk, még akkor sem, ha a tudományos világ valóban tömeges politikai beavatkozást élt át. Mi voltunk mindannyian, egy arctalan, névtelen tömeg: félig-meddig hamis és hamisított bizonyítékok egyvelege; csordaként őrjöngő amatőr partizánmédia; ál- és valódi neveken érvényesülő közösségimédia-személyiségek tömegei – mely jelenség még egyes komoly tudósokat is arra késztetett, hogy előtörjön addig elfojtott féktelen, vadállati énjük, és hatalmas mennyiségű értelmetlen ostobaságot ontsanak magukból; szervezeti intelligenciájukat és marketingerejüket mozgósító, alulszabályozott ipari és technológiai vállalatok; és az elhúzódó válság sújtotta egyszerű emberek. Mindnyájan némi jó szándék, kiváló gondolkodás és néhány ragyogó tudományos siker, továbbá érdekkonfliktusok, politikai polarizáció, félelem, pánik, gyűlölet, megosztottság, álhírek, cenzúra, egyenlőtlenségek, rasszizmus, valamint krónikus és akut társadalmi diszfunkció keverékében úszva próbálják érdekeiket érvényesíteni.
A heves, ugyanakkor egészséges tudományos vitákat szívesen látjuk. A komoly kritikusok a legnagyobb jótevőink. John Tukey egyszer azt mondta, hogy egy csapatnyi statisztikus gyűjtőneve „veszekedés”. Ez más tudósokra is vonatkozik. De a „háborúban állunk” egy lépéssel több a kelleténél: Ez egy méltóság nélküli piszkos háború. Az ellenfeleket megfenyegették, bemocskolták és zaklatták a közösségi médiában a cancel culture kampányokban, a mainstream média vezető sztorijaiban és az ortodox tekintélyelvűség kérlelhetetlen fanatikusai által írt bestsellerekben egyaránt. A kijelentéseiket eltorzították, szalmabábokká változtatták és kinevették. A Wikipédia oldalait megrongálták. Az ellenérveket megfogalmazók reputációját szisztematikusan tönkretették, megsemmisítették. Számos ragyogó tudóst bántalmaztak, sokan fenyegetéseket kaptak a járvány idején, azzal az egyértelmű szándékkal, hogy őket és családjaikat nyomorúságos helyzetbe hozzák.
A névtelen és álneves bántalmazás megrázó hatással bír; ennél még rosszabb, ha a bántalmazó emberek nevesíthetők és tiszteletreméltóak. A fanatizmusra és a képmutatásra egyetlen életképes válasz a kedvesség, az udvariasság, az empátia és a méltóság. Azonban a személyes kommunikáció ellehetetlenítése után a szociális izoláció teremtette virtuális létezés és a közösségi média gyenge közvetítője ezeknek az erényeknek.
A politika káros hatással volt a járványtudományra. Bármit, amit apolitikus tudós mondott vagy írt, fel lehetett használni politikai csatározásokhoz. Ha a közegészségügyi beavatkozások, mint a maszkok és oltások, politikai vagy más frakcióhoz köthetők, az ugyan kielégíti az adott frakció híveit, de feldühíti az ellenoldal támogatóit. Ez a folyamat aláássa az ilyen beavatkozások hatékonyságához szükséges szélesebb körű elfogadást.
A közegészségügy köpenyét felöltő politika nemcsak a tudománynak ártott, hanem a részvételen alapuló közegészségügynek is, ahol az embereket felhatalmazzák, nem pedig kötelezik és megalázzák. Egy tudósnak nem lenne szabad megváltoztatni adatait és következtetéseit a politikai pártok jelenlegi doktrínája vagy a közösségi média barométere alapján. Egy olyan környezetben, ahol a baloldal és a jobboldal közötti hagyományos politikai megosztottságnak már nem sok értelme van, az adatokat, mondatokat és interpretációkat kontextus nélküli fegyverként használják. Ugyanazt az apolitikus tudóst egyik helyen a szélsőbaloldali, másutt az alt-jobb kommentátorok támadhatják.
Sok kiváló tudósnak el kellett hallgatnia ebben a káoszban. Öncenzúrájuk jelentős veszteséget okozott a tudományos vizsgálatok és közegészségügyi erőfeszítések számára. Az én hőseim azok a jó szándékú tudósok, akiket zaklattak, besároztak és megfenyegettek a járvány idején. Mindannyiukat tisztelem, és fájdalommal tölt el az, amit át kellett élniük, függetlenül attól, hogy tudományos álláspontjuk egyezik-e az enyémmel vagy sem.
Abszolút semmiféle összeesküvés vagy előzetes tervezés nem állt e rendkívül túlfűtött evolúció mögött. Egész egyszerűen válságok idején az erősek boldogulnak, a gyengék pedig még hátrányosabb helyzetbe kerülnek. A járvány okozta zűrzavar közepette a hatalmasok és eredetileg is érdekkonfliktusban állók még erősebbek lettek, érdekkonfliktusaik is intenzívebbé váltak, miközben hátrányos helyzetű emberek milliói haltak meg és milliárdok szenvedtek.
Aggódom, hogy a tudomány és annak normái osztoznak majd a hátrányos helyzetűek sorsában. Sajnálatos, mert a tudomány még mindig segíthet mindenkinek. A tudomány továbbra is a legjobb dolog, ami az emberekkel történhet, feltéve, hogy toleráns és tolerálható marad.