Most, amikor a világban egyre szigorúbb korlátozó rendelkezések vannak, nagyon aktuálissá vált a gyülekezetekben az a kérdés, vajon miként értelmezzük a "gyengébb testvér" aggodalmait, meggyőződéseit?
Mi történik akkor, amikor a gyengébb testvér az oltást, a maszkviselést, azt a skrupulusát, amellyel rendelkezik, a kereszténység erkölcsi normájává akarja emelni, a gyülekezeti tagság szabályává, vagy a részvétel szabályává, vagy olyan előírássá, aminek meg kell felelni ahhoz, hogy valaki részt vegyen az alkalmakon?
Mit tegyünk akkor, amikor a gyülekezetünkben olyan előírások vannak, amik nem szerepelnek a Bibliában, hanem a lelkiismeret körébe tartoznak?
Az a része egyszerű, ha valakinek olyan skrupulusai vannak, amelyeket én nem osztok, és a lelkiismeretét fogva tartó aggálya az Úrrért van, meg kell hajolnom, hogy gondoskodó, szerető, érzékeny legyek azzal az emberrel, és nem szabad fitogtatnom az orra előtt a szabadságomat. Pál azt mondja, hogy annak a személynek a lelkiismeret-furdalása az Úrért van. És ha megvan a szabadságod, és élvezed a szabadságodat, akkor az Úrnak teszed.
Most akkor hogyan értelmezzük Róma 14-et?
Ki a gyengébb testvér és ki az erősebb, amikor a Szentírásban nem szereplő dolgot tesznek a gyülekezetek normává?